Belorusz irodalmi csemege

Uladzimir Nyakljajeu 2010-ben a belorusz elnökválasztáson Lukasenka egyik ellenfele volt. Véresre verték, meghurcolták. A Kandúr a zsákban 2013-ban jelent meg magyarul Bárász Péter fordításában, az Ab Ovo Kiadó gondozásában. Ez volt az első, közvetlenül belorusz nyelvből átültetett mű, a benne szereplő írások napjainkban is hátborzongatóan aktuálisak. Belorusziában ugyanis a helyzet változatlan – csak még tragikusabb, mint 10 évvel ezelőtt volt…

Tudósítások a diktatúrából | Uladzimir Nyakljajeu: Kandúr a zsákban

Cserhalmi Imre, az Olvass bele irodalmi portálon 2013-ban ezt írta a kötetről:

“Senki sem akadt ismerőseim körében, aki ismerte volna az író Uladzimir Nyakljajeut vagy akár egyetlen sorát is, ezért mindenki alkalmasnak bizonyult a kísérletemre. Megmutattam nekik e novelláskötet első darabjából két idézetet, és feltettem a kérdést: melyik országban élhet, melyik országról szólhat itt az író?

Az első: „Azért, hogy az Alkotmány Soros Módosításának Ünnepén jelen lehessenek… a legjobbak legjobbjai között emberfeletti küzdelem folyt.” A második: „Ide az Alkotmánnyal! – kiáltotta Artúr, az Állam új Vezetője. Sztasz Cjanykouszki fürgén előhúzta a zsebéből a mindig és mindenre kapható Alkotmányt.”

Ismerőseim nem tudtak megegyezni az ország nevében, de abban tökéletesen egyetértettek, hogy diktatúráról van szó. Valóban: Belorussziáról, amelynek elnöke, Lukasenka szereti kijelenteni, hogy „Európa közepe Belaruszban van”. Hát olyannyira, hogy amikor e novelláskötet írója a legutóbbi választáson elnökjelöltként Lukasenka konkurense volt, az utcán félholtra verték. Valószínűleg nem nagyon lepődött meg, hiszen ült már börtönben, ahol a szükséges kórházi kezelést is megtagadták tőle, volt vádlottja és elítéltje pereknek, és kárvallottja házkutatásnak, amelynek során minden adathordozójától is megszabadították. Most Minszket, a fővárost nem hagyhatja el, tömegrendezvényeken nem jelenhet meg, este nyolctól otthon kell lennie, és rendszeresen jelentkeznie kell a rendőrségen. Tekintve, hogy műveit – a szláv nyelveken kívül – finnre és magyarra is lefordították, az a fajta alkotó lehet, akiről azt szokták mondani, hogy rossz hírét kelti a hazájának, holott talán éppen a vádlói teszik ezt, ő csak művészi eszközökkel ábrázolja, hogy miből is ered a rossz hír.

A most 67 éves író sok jelentős tisztséget is betöltött hazája irodalmi életében, irodalmi tevékenységét költőként kezdte. Novellái egytől egyig közéleti, sőt aktuális politikai töltésűek. Ugyanúgy, ahogyan azt évtizedeken át a magyar irodalom is tette: áthallásokkal, szimbólumokkal, metaforákkal, mesei elemekkel dolgozik, a sorok közt mondja el a mondhatatlant, amit olvasói pontosan értenek. Szerepel a műveiben macska, dongó, bögöly is, építenek benne égig érő tornyot, s a testvérváros Pisa aztán igyekszik az övékéhez egyenesíteni a maga ferdéjét…

A kemény gúnytól a lágyabb iróniáig a szatíra több húrján is játszik, könyörtelen az elnyomókkal és mélységesen együttérző az elnyomottakkal. És persze megvan a véleménye a hatalom közeli írókról is, amikor Beaumarchais-t idézi: „Ha íróinknak valamennyi művét kiadnák, sokak legsúlyosabb kötete az lenne, amelyre arany betűkkel van nyomtatva: Feljelentések.” Akad olyan novellája, amelyben az abszurditás és a realitás hihetetlenül hatásos vegyítésével Örkényt juttatja az eszünkbe. Temetés közben felborul a koporsó, kigurul belőle a hulla, de a rossz időjárási viszonyok miatt nem veszik észre, ezért a koporsót üresen temetik el. A hulla aztán kísértetként bolyong, rengeteg csalódásra, pontosabban felismerésre tesz szert, például: „pontosan fél évszázadot élt olyan emberek között, akik képesek holttest nélkül eltemetni egy koporsót, csak mert félnek, hogy megfáznak a havas esőben.” Másnap a hulla, persze, dolgozni ment, hiszen még tíz éve volt hátra a nyugdíjig…

Egy egész friss elbeszélést (Tajset, Szibéria) és a Gondolatjel fejezetcím alatt sorjázó aforizmák némelyikét e novellagyűjtemény számára írta. A kötet végén olvasható két védőbeszéde, amelyet 2011 májusában, a bírósági tárgyalásán mondott.

A gyorsaságért és az író „megtalálásáért” elismerés illetheti a kiadót és a fordító Bárász Pétert.”

Részletek a Kandúr a zsákban című novellából:

A B betűs Országban éppen ASMÜ van – az Alkotmány Soros Módosításának Ünnepe. Az Állam Vezetőjét ebben az Országban rövidítve ÁVO-nak hívják, ő az, aki az Alkotmányt módosítgatja, hatalmi jogosítványát meg-meghosszabbítgatja – és csak vezeti-vezeti az országot. Mert nincs az Államban senki más, aki képes lenne elvezetni. A nép természetesen boldog, jól mulat az ünnepen, a kormányról és a parlamentről nem is beszélve. Ezért aztán ÁVO minden alkalommal, ha módosít az Alkotmányon, valami születésnapszerűt rendez a rezidenciáján – meghívót kapnak a legjobbak legjobbjai, hogy ünnepi pohárköszöntőket mondjanak, énekeljenek, táncoljanak, valamint, hogy ki mivel csak tudja, azzal ajándékozza meg ÁVO-t.

…

– Ide az Alkotmánnyal! – kiáltotta Artúr.
Sztasz Cjanykouszki fürgén előhúzta a zsebéből a mindig és mindenre kapható Alkotmányt.
– Írd! – parancsolt rá az Állam új Vezetője. – Az Állam címere egy nagy bolyhos farok.
Sztasz azt gondolta, nem lenne fölösleges pontosítani:
– Macskafarok?
– Naná, majd kutyáé! – emelte fel a farkát Artúr. – Az Állam polgárai ünnepnapokon hordják a címert, az Állam Vezetője pedig állandóan.
– Hát a macskák? – kérdezte Klaudzia Lvouna, aki még nem felejtette el, hogy kinek volt a felesége röviddel ezelőtt.
Artúr egy fintort vágott a farkával:
– Kik nekem azok a macskák, Klava? Mi közöm hozzájuk? Nekem az Államra van gondom. Ha az Államról gondoskodsz, nincs érkezésed, hogy holmi macskákra gondolj.
Klaudzia Lvounának eszébe jutott, hogy a férje, bár nemzeti-demokrata volt, de mégiscsak demokrata, és úrrá lett rajta a kétségbeesés.
– Hogy megváltoztál, Artúr! Csak a farkad maradt meg… És az is valahogy diktatórikus…