Delphine De Vigan: Láthatatlan láncok

„Nagyszerű regény: aktuális, szomorú és igaz.” „Megrázó, torokszorító történet.” „Irodalom a legmagasabb színvonalon.” „A történet nem enged el, rabul ejt. Az év egyik legkiemelkedőbb regénye!” – néhány reakció a nemzetközi sajtóból Delphine de Vigan Láthatatlan láncok (Lojalitás) című regényéről.
Delphine de Vigan regényében – korábbi műveihez hasonlóan – az emberi kapcsolatok mélyére ás. Írása lenyűgöző megfigyelés a serdülők pszichéjéről, ugyanakkor elképesztő hitelességgel, pszichológiai pontossággal ábrázolja, hogy egy fájdalmas gyermekkor miképpen vetíti előre a felnőtt életének gyötrelmeit.
A lojalitás problémájával gyakran kerülnek szembe az elvált szülők gyermekei. A regény egy tizenkét éves, szülei válása után szörnyű helyzetbe került gyerek története, ami a világon bárhol megtörténhet – és számtalanszor meg is történik. Théo a válásba pszichésen belerokkant szülei között vergődik, a „közös felügyeletnek” titulált lelki árvaságban. Nem beszél senkinek a kettős pokolról, lojális szintén szenvedő szüleihez. Egyre inkább az alkoholban keres menedéket, így akar rémes életéből menekülni. Egyedül az osztályfőnöke, Héléne – akit apja gyerekkorában hosszú évekig bántalmazott – érzi, hogy nagy baj van vele, de ő is tehetetlen. Théo barátja, Mathis sem tud a fiú bajairól, de fedezi a közös ivászatokat. Ő Théóhoz lojális.
A gyorsan kibontakozó dráma alapkérdései: miféle láthatatlan, eltéphetetlen lánc a lojalitás a szülőkhöz, élettárshoz, barátokhoz, azokhoz, akik szeretik egymást? Meddig nemes dolog a lojalitás, és mikor lesz egy tragédiában bűnrészes a lojalitásból hallgató?
—
Delphine de Vigan 1966-ban született, Párizsban él. Regényei világszerte sikert arattak. Magyarul az Ab Ovo kiadónál 2017-ben jelent meg az Igaz történet alapján című regénye, melynek alapján azonos címmel Roman Polanski forgatott filmet.

 

Delphine de Vigan bevezetője és egy részlet a könyvből:

Mit értek lojalitáson?

Láthatatlan láncokat, amelyek a többi emberhez – élőkhöz vagy holtakhoz – kötöznek minket; elsuttogott ígéreteket, amelyeknek nem ismerjük a következményeit; néma hűséget; szerződést, amelyet leginkább önmagunkkal kötöttünk; parancsot, amelyet úgy teljesítünk, hogy el sem hangzott; tartozást, amelyet emlékezetünk rejtett zugában őrzünk.

Ezek gyerekkorunk törvényei, a lelkünkben szunnyadnak, értékek, amelyek tartást adnak nekünk, fundamentumok, amelyekre támaszkodva nem bukunk el, vezérelvek, amelyek állandóan kínoznak és visszafognak. Szárnyaink és béklyóink, dobbantók, amiken lendületet veszünk, és árkok, amelyekbe álmainkat temetjük.

---

Egyetlen olyan emlékképe van, ahol együtt látja a szüleit.

Az anyja egy kemény kanapén ül, amely mustárszínű habszivacs anyaggal van letakarva (tulajdonképpen nem biztos abban, hogy valóban emlékszik-e a kanapéra, lehet, hogy a pontos képet egy fotó alapján rekonstruálta. Destrée tanárnő magyarázta el nekik a memóriáról az év elején, hogy vannak dolgok, amelyeket pontosan megőrzünk, más dolgokat átalakítunk vagy kitalálunk, megint másokat saját magunkénak érzünk). Az anyja egyenes, feszült tartással ül, nem támasztja meg a hátát. Az apja, mint a vadállat a ketrecében, jár előtte körbe-körbe. Théo a földön ül, de az is lehet, hogy az anyja mellett, aki nem öleli át őt. Fel kell emelnie a fejét, hogy lássa a szüleit. Négyéves és néhány hónapos gyerek, éber nézőként követi a még lappangó, de nemsokára kitörő háborút.

Akkor az anyja kimondja azokat a szavakat, amelyek azonnal megdöbbentik, nem kap tőlük levegőt; súlyos felnőttszavak, amelyeknek Théo nem fogja fel az értelmét, de érzi az erejüket, rögződnek emlékezete merevlemezén. Anyja a földet nézi, de az apjának szól, amit mond:

– Undorodom tőled.

Elfelejtik, hogy ő is ott van, vagy azt gondolják, túl kicsi még ahhoz, hogy megértse, hogy emlékezzen majd rá, de talán éppen azért, mert ebben a mondatban van valami, amit nem fog fel – valami kemény, de talán egy kicsit nyúlós –, emlékezni fog rá.

Abban a pillanatban se az anyja, se az apja nem tudja elképzelni, hogy a négyéves és néhány hónapos gyerekük egyetlen olyan emlékképet őriz meg, amelyben közösen szerepelnek, és hogy éppen ez a jelenet lesz az.