HALÁSZ MARGIT

HALÁSZ MARGIT

Halász Margit vagyok, 1964-ben születtem Vámospércsen. Nos, ez így nagyon unalmas, inkább népmesésen folytatom, valahogy így:

Hol volt, hol nem volt, a napkeleti határszélen, a debreceni sörösüveg-hegyeken is túl, élt egy szegényember. Volt ennek a szegényembernek két gyermeke, egy fiú és egy leány, meg persze egy aranyvarkocsos felesége. Sárgadinnye-természtésből tengették mindennapjaikat, de azt annyira szerették, hogy amit leszedtek reggel, megették estére, amit leszedtek estig, megették reggelre. Bucsálódott a szegényember, mihez fogjon, nem lesz ez így jó, aztán egyik bagolyhuhogós éjszaka kiötlötte, hogy átáll a tormatermesztésre. Lett olyan szerencséje vele, hogy ihaj, a környékbeli népek is követték példáját, áldották a szegényember pörge gondolatját. Lett ám mit aprítani a tejbe egymentre, s ahogy ez ilyenkor lenni szokott, várandós lett a szegényasszony megint. A kis jövevény váratlanul érkezett egy ragyogó októberi délelőttön. A szegényasszony a narancsszín kukoricacsöveket hajigálta éppen a padlásra, és gyönyörködött a koraőszi erdő fáinak varázslatos szépségében, amikor megszólalt az egyik cső kukorica. Hej, te szegényasszony, jobban teszed, ha most menten a faluba viteted magad, mert megszületik a harmadik gyermeket. Megijedt a szegényasszony, most mihez fogjon, az ura sehol, vagyishát hetedhét országon túl, a vásárba hajtotta a hét nyelven beszélő bocijukat. Ende-unde, szegény asszonyt a szomszéd szánta meg, és a dadogós kondás fiacskáját kocsisul adva eljuttatta a legközelebbi faluba. Ott meg lett olyan csődület, hogy még a háromnapos holt is felébredt, és törkölypálinkát kért. Nagysokára egy sánta bába került elő, és világra segítette a dedet. Margit, persze, hogy Margit, mondta a szegényasszony, engem is így hívnak, még nem is mondtam? Aztán illa-berek, nádák erek, eltűnt gyerekestül, kocsisostul, mintha a föld nyelte volna el. Egy aranyhajszál maradt utána meg egy véres lepedő, melyet senkinek sem volt kedve mutogatni.

Csuporodott a kislány, a virágoskertben bújkált a dálibokrok alatt, amikor egy vándorfényképész megpillantotta. Kendé ez a kis cigánypurdé is, kérdezte a szegényembert, mert megvenném kabalának. A szegényember félrebillentette a kalapját, megvakarta a füle tövét, a mi kutyánk kölyke a kis ingyombingyom, felelte, de nem eladó. A fényképész ráígért egy tízest, de a szegényember hajthatatlan maradt.

Valami három esztendős lehetett, amikor feltűnt a szegényembernek, hogy ez a gyerek nem olyan, mint a többi. Igaza volt a vándorfényképésznek, messziről nézve tényleg szerecsennek tűnt. De nagyobb furcsaság volt mégiscsak az, hogy nem nagyon akart játszani a többiekkel. Menjél a tóba fürödni, mondta neki az apja. Megyek, édesapám, felelte, csak megabrakolom előbb a tűzparipámat. Másodszor is kérte a szegényember, menjél, lányom a tóba fürödni a többiekkel. Megyek, csak előbb elaltatom az ezüst gyíkocskámat, fáradt szegény, két napja nem aludt. Hej, fikomadta, méregbe gurult a szegényember, ölébe kapta, és levitte a tóhoz, ahol a környékbeli gyerekek ricsajoztak. Ott meg ahelyett, hogy belement volna a vízbe, a tóparton sétafikált. Mit bámulsz, édes lányom, mért nem mész be a vízbe, sziszegte a szegényember dühében. Mert akkor csak egy lehetek, válaszolta a kislány, de ha innen nézem őket, akkor mindenki más lehetek egyszerre. Hej, felordított erre a szegényember, mintha darázs csípte volna meg, ennek mármost a fele se tréfa, jó lesz tanácsot kérni a kidőlt kemence bedőlt oldalán túli javasasszonytól. A javasasszony azt tanácsolta, nincs még semmi sem veszve, a kislány lábnyomába az első kakasszókor ültessenek rétről hozott harmatos pipacsot, ha megmarad a pipacs, nyugodjanak meg, ha lekókad, keressék fel megint, akkor továbbküldi őket nagybátyjához, az északi szélhez. De csudák csudája, hallgassatok ide, a pipacs nemhogy lelankadt, de ezerszer szebben virított a kislány lábnyomában, mint a réten. Fellélegezhettek hát az aggódó szülők, három nap, három éjen át sírtak, elsírták az összes bergengóc kesergőt, három tücsök, két cincér muzsikált nekik, két szentjánosbogár világított, egy éhes tehén pedig fertály óránként felbőgött.

A pipacs tette-e vagy mifene, de akkor este a kislány kért egy hokedlit, ráállt, és elkezdett mesélni. Mesélt a ködről, amely koszorút font a tavacska fölé, a víziszörnyről, mely végül megtalálta a párját, a kertjük szélén álló három nyárfáról, melynek törzsében három árva, űzött királylány talált menedéket, a négy kismadárról, mely az ujjai között rak fészket minden éjszaka és sugdossa a fülébe a meséket.

A környék lakói gyakran kérték kölcsön a kislányt egy-egy estére, hogy a tikkasztó nap terhe után felfrissüljenek a meséitől. A szegényember meg a szegényasszony boldogan tett eleget a kérésnek, mert egyszerű népek voltak, egyszerűen szerettek adni. És ez a lány felcsuporodott, szerelmes lett, aztán bánatában világgá ment, aztán visszajött, és azóta is csak mesél, csak mesél, csak me…

Ab Ovo Kiadónál megjelent művei:
Bergengóc balladák