Vásárhelyi Mária: Valahogy megvagyunk

A ​Valahogy megvagyunk Vásárhelyi Mária első, nem tudományos jellegű kötete. Hagyományos értelemben véve nem tekinthető memoárnak, inkább afféle szokatlan rekonstrukció. A mű Vásárhelyi Mária, az ismert szociológus és publicista saját és családja emlékei, anekdoták, levelek, hivatalos dokumentumok, interjúk és életrajzok alapján megírt emlékkönyve. A szerző édesapja, Vásárhelyi Miklós Nagy Imre miniszterelnök közvetlen környezetéhez tartozott az 1956-os forradalom idején. Ekkor a Parlamentben működő Tájékoztatási Hivatal vezetőjeként dolgozott. A forradalom leverése után éveket töltött börtönben. Vásárhelyi Mária ebben a kötetben rekonstruálni kívánja azt a két évet, amelyet családja, az 1956-os forradalom vérbefojtása után, Nagy Imre körének tagjaival és azok hozzátartozóival együtt Romániában töltött száműzetésben. A szerző a könyv megírásával szeretne segíteni azoknak, akik meg akarják ismerni azt a korszakot és annak napjainkban kiretusált szereplőit. A történet ugyanakkor sok mindent elmond a diktatúrák embertelen, paranoid, kiszámíthatatlan, bosszúálló és időnként nevetséges, sőt abszurd működéséről, és arról, hogy a kisemberek hogyan válnak ennek hol áldozataivá, hol „szemmé a láncban”.

 

Aztán egyszer csak, június elején ismét megélénkült körülöttünk az élet. Egy nap megérkezett néhány magyar belügyi tiszt, és közölték, hogy mindenki írhat levelet letartóztatásban lévő férjének, és egy fényképészt hoztak magukkal, aki mindenkit lefotózott…

…Természetesen mindenkit figyelmeztettek, hogy a levelekben csak a családdal kapcsolatos információ szerepelhet, és azt is a nők értésére adták, hogy igyekezzenek olyan beszámolót írni, ami jó kedvre derítheti a férjeiket. Rossz hírekkel ne okozzanak felesleges szomorúságot nekik, akik már nagyon várják ezeket a leveleket.

Hogy mitől enyhült meg hirtelen a fogva tartóink szíve, miért vált egyszerre ennyire fontossá a letartóztatottak lelkiállapota, miért küldhettünk levelet és fényképeket is, az csak hónapok múltán vált világossá. Az történt ugyanis, hogy a februárban kudarcba fulladt tárgyalás után, június közepére – új tanácsvezető bíró kijelölésével – ismét kitűzték a büntetőper tárgyalását. A férfiak, akik a februári per berekesztése után azonnal visszakerültek alagsori magánzárkáikba, júniusra ismét rettenetes fizikai és lelkiállapotba kerültek. És bár az nyilvánvaló volt, hogy a tárgyalás teljesen zárt körülmények között fog zajlani, a pártvezetők és a pert előkészítő belügyi tisztek attól tartottak, hogy a vádlottak ilyen állapotban nem fogják bírni a megpróbáltatásokat. Ráadásul azt is eldöntötték, hogy a perről filmfelvételt készítenek, és nem akarták, hogy a képeken a végsőkig legyengült és összetört emberek szerepeljenek. Ahogy Apu később elmesélte: „…röviddel a második tárgyalás előtt megint felvittek az »írószobába«. …Mondták, hogy sokat üljek úgy, hogy nap is érje az arcomat, tehát hogy jó színben legyek. Nem tudom a többiekkel foglalkoztak-e vagy sem, velem nem. Kaptam könyveket, olvasgattam és vártam, hogy mi lesz…”

És, hogy a vádlottak lelkileg is „jó színben legyenek”, kaphattak levelet a feleségeiktől és fényképet rólunk, a gyerekeikről is. Egy év után ezek voltak az első hírek, amit a családjukról eljutott hozzájuk.